Ovit kezdjük a naggyal, és azt sem tudom, merre van előre.

Tudom. Túl izgulom. Túl aggódom. Stb...túl dimenzionálom ezt a kérdéskört (is). De nyilván nem csak én vagyok ezzel egyedül a világon, akik be vannak sózva ilyenkor.

Dávidkám még annyira kicsi, na jó, három és fél éves. Közösségben a helye, de akkor is. Mi lesz, ha hisztirohamot kap? Mi lesz, ha nem eszi meg a reggelijét/tízóraiját/ebédjét? Vagy szimplán felborítja a tányért, mert nem tetszik neki? Mit fog szólni az óvónéni? A többi gyerek, hogy fog viszonyulni hozzá? És ő hozzájuk? Mi lesz, ha elcsattan egy-két pofon? Adja is kapja is? Mi lesz, ha nem leszek ott, és nem tudom megakadályozni ezeket?

Annyi minden kavarog a fejemben, úgy szeretném, ha minden simán menne. Ha jól érezné magát. Ha barátokra lelne. Ha kigyógyulna a testvérféltékenységből, és egyéb gondokból, fájdalmakból. Úgy szeretném, ha újra kiegyensúlyozott, boldog gyermekké válna, mint volt régen. Hiányzik. 

37. hetes voltam, mikor április 25-én, szombaton visszakerültem a kórházba. Eléggé szörnyen nézett ki a lábam, trombózis gyanúval mentem el az ügyeletre.

Az ügyeletes doktornő nagyon kedves volt, látszott rajta, hogy érti a szakmáját, és eléggé rutinos, gyors a helyzet felismerő képessége.

Azonnali császármetszés javaslattal utalt a kórházba, ahol a sürgősségiről a szülészetre továbbítottak regisztráció után.

Itt aztán végképp lelassultak az események. A kétféle vérnyomáscsökkentő mellett ismét elszállt a vérnyomásom, 160 körül stagnált. Megvizsgáltak. Vártunk. Újabb vizsgálat, vérvétel. A vérnyomás emelkedett, mire gyógyszeradag emelés mellett döntött az ügyeletes osztályos orvos.

Wtf fejjel néztem, hogy akkor most mi van?! Néhány órával ezelőtt még veszélyben voltam, mostanra pedig bőven elég dupla adag gyógyszert bevenni? Nem elég, hogy újra el kellett hagynom a fiam, aki valószínűleg örökké emlékezni fog a megrázkódtatásra, újabb napok választanak el bennünket.

Ezúttal közölték, szülésig nem mehetek haza. Úgy éreztem, kihúzták a talajt a lábam alól. Még jó, hogy úgy készültem, itt ma már baba lesz, és hoztam mind kettőnknek felszerelést. 

Egy négy ágyas szobába helyeztek el. Minden nap született kisbaba, akik szebbnél-szebbek voltak. 

Nem volt olyan nap, hogy ne kérdezzek rá az aktuális orvosnál, nem lehetne beindítani a szülést? Közölték velem, hogy a kisfiam teljesen jól érzi magát odabent, neki az a jó, ha minél tovább marad bent. Végül az osztályvezető főorvos úr 1 hét után a viziten megkérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha május 8-án megcsászároznának? /már csak 4 nap volt hátra a kiírt napig/ Indok a túl sok gyógyszer szedése volt. Én beleegyeztem, mert így éreztem biztonságosnak. 

Április 22-én jóslófájásokkal robogtam be a kórházba, biztos, ami biztos, inkább nevessünk egy jót, minthogy valami baj legyen.

Teljes menetfelszereléssel, este fél 8-kor érkeztem a szülészetre. Megvizsgáltak. Teljesen zárt voltam. Az NST is csak jóslókat mutatott, rendszeretelen méhösszehúzódásokkal.

Kaptam egy ágyat, majd reggel ultrahanggal is megnéztek. Ekkor derült ki, ismét fiam lesz. Mivel minden rendben volt, így hazaengedtek.

Nagyon boldog voltam. A férjemmel nem találtunk még nevet, lányra készültünk, de miután felolvastam az összes fiú nevet, 4-et kiválasztott. Azokat felírtam egy-egy cetlire, majd én is felírtam egyet egy papírra. Összegyűrtem, majd a két tenyerem közé vettem, és megrázogattam. Dávidot megkértük, hogy húzzon egy cetlit. Az első, Zsombor nevet rejtette, majd egy másikat is, amin a Patrik név állt, hát, így lett Pataki Zsombor Patrik a második gyermekünk neve.

2015. március 4-én egy hat férőhelyes kórteremben kaptam helyet további öt kismama mellett.

Azt hiszem, életre szóló ismeretségek/barátságok szövődtek akkor. Egymásban tartottuk a lelket. Mindeközben a szívem kettétört. Dávidtól való elszakadásom iszonyatos fájdalmakkal járt. Nem tudtam pihenni, aludni, folyton rá gondoltam. A férjem, mikor ideje engedte, behozta hozzám, és mire ez bekövetkezett, addigra eltelt 3 nap.

Átnézett rajtam. Elhúzódott tőlem. Én pedig amennyire csak tudtam, türelmesen, mosolyogva, kedvesen szóltam hozzá, és igyekeztem biztosítani róla, hogy nagyon szeretem, és sietek haza hozzá.

Második alkalommal enyhült a dühe irányomba. Kicsit megkönnyebbültem, mikor engedte, hogy megsimogassam. Mikor elköszöntünk egymástól, hagyta, hogy puszit adjak neki. 

Harmadjára pedig már szaladt felém, mikor meglátott. 

Természetesen ott bőgtem, ahol senki sem láthatott. Közben jöttek a vizsgálatok sorra. Hála Istennek, minden a legnagyobb rendben volt a Pocaklakómmal. Felemelték a Dopegyt adagom 3-szor 1-re, és mellé kaptam még egy másikat, mivel hétfő hajnalban ébredés után 170-es vérnyomást mért a nővér.

Tudtam legbelül, ha nem nyugszom meg, annál tovább kell a kórház vendégszeretetét élveznem, és annál több időt vagyok kénytelen Dávid nélkül töltenem. Remélem, egy nap, mikor olvassa majd ezeket a sorokat, rájön arra, mennyire szerettem, és milyen rossz volt nélküle.

Miután sikerült stabilizálni a vérnyomásom a gyógyszeradagokkal, hazaengedtek.

Hol is kezdjem? Jól elmaradtam az írással, ugyanis egymást érték az események. Kezdve a karácsonyi készülődéssel, utazással a rokonokhoz, vendégvárás, majd az új év kezdetén orvoshoz járás.

Kezdjük ott, hogy vezetnem kellett a vérnyomásmérési naplót. Napokig le sem ment 140 alá, így a doktornő felemelte a Dopegyt adagom napi 3-szor félre. Ezzel úgy ahogy elvoltam március 3-ig, mikor terhesgondozásra mentem.

A szülész szakorvos, aki a terhesgondozást végezte, jobbnak látta, ha befekszem a kórházba. Nem kell aznap, ráérek holnap is besétálni, addig nyugodtan rendezzem el ügyes-bajos dolgaim, mert pár napot biztosan ott maradok.

Bekövetkezett a félelmem. Óriási lelkifurdalás gyötört, amiért Dávidot itthon kell hagynom. Szegénykém, fel sem tudja fogni, miért kell anyának elmennie. Eddig minden egyes nap vele voltam, és hirtelen elszakadunk egymástól.

Természetesen tudtam, hogy a pocakban növekvő kicsi lénynek most nagyobb szüksége van rám, és muszáj kórházba mennem. Ekkor voltam 30. hetes. Mindenképp az volt a cél, hogy a lehető legtovább bent maradjon, és egészséges legyen. Anyukámat megkértem, hogy hosszabb időre rendezkedjen be nálunk, és vigyázzon a fiamra.

Voltam ma a védőnőnél. 

Amiről tegnap még nem tudtam, két hét alatt 3 kg víz jött rám, 144-es a vérnyomásom, és gyakrabban kell majd ellenőrizni. Viszont, ha fehérje lesz a vizeletemben, irány a kórház.

Remélem, nem ismétlődik meg a kórházas story, amit át kellett élnem, mikor a fiamat vártam. Nem akarok távol lenni a fiamtól, sem pedig az otthonomtól. Remélem, kihúzom itthon a 40. hétig.

Nehezen indult a nap, de jóra fordult.

Lekéstem a HÉV-et, majd fuldokolva és sírva caplattam fel a dombon, közben ezerrel lógtam a telefonon, segítséget kérve, ami nem is váratott magára. Köszönöm Ilonka néninek, aki vigyázott a 21. hónapos nagy fiamra, és Ádámnak, Timi barátnőm férjének, aki azonnal kocsiba pattant, és bevitt a kórházba. 

Mikor beértem a kórházba, a recepciónál sorszámot húztam, azt hittem, elájulok, 27-en álltak előttem. Meghűlt bennem a vér, hogy nem jutok fel időben az osztályra, de tévedtem. 9:00-kor a kijelzőn megjelent a sorszám és az ablak száma, ahova állnom kellett. Pár pillanat alatt végeztem is, majd a lifhez sétáltam, és vártam. 5 percen belül fent voltam az osztályon, és ott is bejelentkeztem, majd leültem.

Nem kellett sokat ücsörögnöm, mert egy kedves asszisztens már jött is, és kérdezte, ki vár ultrahangra, mondtam, hogy én jöttem. Elkérte a kiskönyvem, és visszament a vizsgálóba. Épp a telefonon lógtam, a férjemnek adtam le az infókat, hogy szerencsésen megérkeztem, és már hamarosan sorra is kerülök, amint elköszöntünk egymástól, már szólítottak is.

Első pillantásra szimpatikus volt a doktornő, áradt belőle a kedvesség, és azonnal meg is nyugodtam. 
Megkértem, hogy mondja majd el, hogy jól van-e a pici, és ha lehet, árulja el, milyen nemű. El kezdett vizsgálni. Közben kérdezgetett, beszélgetett velem, még jobban oldotta a maradék feszültséget is. Alaposan vizsgált, és szinte minden mm-t újra és újra megnézett, nehogy kihagyjon valamit. Biztonságban éreztem magam, és tudtam, ha valami gond lenne, azt észrevenné a doktornő, de hála Istennek, csak jókat mondott. 

Megmutatta a monitoron a babámat, aki abban a pillanatban intett is felém. Na jó, nem biztos, hogy integetés volt, de egy karlendítésnek látszott. 

Sőt, még a lábait is széttette, mintha csak nekem akarta volna megmutatni magát, ki is lakik odabent. Mire a doktornő elemezhette volna, összezárta a lábait. Sebaj, anya látta, csak épp nem szonográfus, nem tudta megfejteni.  

Ez volt a legjobb fotó, amit ezzel a géppel lehetett készíteni Róla. 

2015. március 17-én, 9:00-re megyek a 32. heti ultrahang vizsgálatra, addig "csak" laborok lesznek és terhesgondozás. Holnap pedig védőnő. Kíváncsi vagyok, híztam-e azóta, mert eddig egy dekát sem. Meg is dicsért érte a mútkori látogatásomkor.

A 21. hónapos kicsi fiam pedig nagyon jó fiú volt, jól érezte magát Ilonka nénivel és Ádámmal. Ezer hála és köszönet jár Nekik. 

A területileg illetékes terhesgondozáson jártam. 
Mindent megbeszéltünk, mindent megnézett a védőnő és az orvos is, aki nagyon kedves és szimpatikus volt.

Viszont elfelejtettem igazolást kérni, arról, hogy elmúlt 90 napos a pocakban fejlődő kicsi babám. :D

Hát, ilyen szita agyú is csak én lehetek.

Ma telefonáltam a kórházba, nagy nehezen utolértem a dokit, és megbeszéltük, hogy november 19-én délelőtt 10 órakor beugorhatok a papírért, mert addig nem lesz bent.

Tanulság, jobban kell figyelnem és koncentrálnom. :D

Elérkezett a 12. heti ultrahangos vizsgálat ideje. Eléggé idegesen indultam el itthonról, a kisfiam is elég nyűgös volt, és folyton nála járt az eszem.

Egyenesen felmentem az 5. emeletre, ahol közölte velem a recepciós hölgy, hogy előbb lent kell regisztrálnom magam, és majd csak utána jöhetek. Nem jött a lift. Lesétáltam a földszintre. Sorszámot húztam, és vártam. 9 órára volt időpontom, és addig az időpontig volt még körülbelül 5 percem. Időben az ablakhoz hívtak, maradt még 2 percem, hogy felérjek az emeletre. Természetesen lift sehol. Gyalog indultam el, hátha valamelyik emeleten elcsípem. Végül gyalogtúra lett belőle. Még jó, hogy zuhanyoztam indulás előtt...

Körülbelül fél órát ültem a váróteremben, pedig csak egy kismama volt előttem. :)

Bejutottam. Mosolygás, kézfogás, bemutatkozás, majd hidegzuhany. Megtudtam, hogy felelőtlen vagyok, amiért nem fizetek ki közel 30 ezer forintot kombinált tesztre. Következett a vizsgálat, természetesen alulról, mert a testalkatom nem teszi lehetővé, hogy felülről, pocakon keresztül vizsgáljon. Nem láttam a képernyőt, és nem láttam a babám sem. Nekem háttal volt fordítva a monitor, nem úgy mint a vidéki kisvárosban, ahova akkor jártam, mikor a fiammal voltam várandós, ott a vizsgáló ággyal szemben volt egy monitor, ami összeköttetésben állt az ultrahanggéppel, így pontosan lehetett látni, mikor és mit néz az orvos.

Mintha nem is az én gyerekemről lenne szó, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Végül kinyögtem, hogy szeretnék kérni egy sztárfotót a bébiről, ha lehet. Közölte az orvos, hogy igen, lehet, ezer forint lesz.

Azt hittem, rosszul hallok, persze mondtam rögtön, természtesen kifizetem.

Újra vizsgált, kinyomtatta a képet, elköszönt, és távozott, míg én felöltöztem, és az asszisztens nő megírta a leletet, és az áfás számlát, mert ugye az az ezer forint nettó összeget takar, a végösszeg 1.016 Ft. De ugye van annyi apróm? Hát persze, hogyne lenne...

Még volt egy utolsó kérdésem, elképzelhető-e, hogy ez a terhességem is császárral fog véget érni, mire azt kaptam válaszul, fogalma sincs a terhességemről.

Illedelmesen megköszöntem a képet, amin semmi sem látszik, elköszöntem, és eljöttem.

Mélyen csalódtam. Már előre félek, mi lesz velem, mikor bekerülök szülni...

Gyakorlatilag a rákszűrés miatt lettem visszarendelve mára a nőgyógyászhoz, de mivel pont lemerült a telefonom hétfőn, így nem tudtam sztárfotót készíteni a pocaklakóról, de ezt most pótoltuk. :)

Végre eljutottam a nőgyógyászhoz, aki nagyon rendes volt velem, és közölte, hogy a baba szerinte már 11 hetes is elmúlt.

Úgyhogy, most kapkodhatok, hogy a 12. heti genetikai ultrahangot megcsinálják. Na igen, az sem jó, ha az ember túl sokáig vár, míg elmegy orvoshoz...

A jó hír viszont, hogy 35 mm-es, szép szabályos szívhangja van, és normál mennyiségű magzatvízben úszkál. :)

Sajnos, a rendelőben nagyon régi ultrahangos gép van, és nagyon nehezen lehet vele vizsgálni, vagy szinte lehetetlenség, azon is csodálkozom, hogy az orvos ennyi mindent meg tudott állapítani. :) Biztos nagyon jó szonográfus.

Kiderült, hogy nem vállalhatja el terhesgondozásom, mert nem a körzetbe tartozom, csak a helyi város kismamáival foglalkozhat, maximum magánba tud elvállani. :(

Most újabb feladat előtt állok, keresnem kell egy orvost, aki levezényli ezt a pár hónapot, és a szülést is, nem kevés pénzért, vagy hagyom magam sodorni az árral, tűrni az esetleges megaláztatásokat, amikkel a nőgyógyászati ambulancián kell szembesülnöm majd...

Talán a védőnő tud hasznos tanácsot adni...

Nem szeretném mellőzni a pocaklakómat, de úgy érzem, a kicsi fiamról is meg kell emlékeznem, hiszen egy tüneményes, életrevaló gyermek, és imádom.
Kezdem születése történetével...

Szóval, Dávid előtt 2009-ben voltam először állapotos, de sajnos őt elvesztettük még a 12. hét előtt. Végtelenül szomorúak voltunk a férjemmel, és évekig gyászoltuk a meg nem született gyermekünket. A remény 2012. július 3-án csillant fel, hogy mégis szülők lehetünk, mikor két csíkos terhességi tesztet tartottam a kezemben. Emlékszem, épp éjszakai fürdőzéshez készülődtünk, aznap vettem meg a digitális tesztet, és mondtam a páromnak, hogy indulás előtt tesztelek, hátha mégsem fürödhetek. Jó volt a megérzésem, és mind a ketten könnyeztünk a boldogságtól. Végül a fürdés elmaradt, de azért elmentünk a tópartra és nagyon jól éreztük magunkat a barátainkkal. 

Természetesen jöttek a tünetek szépen sorban, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Végtelenül boldog voltam és fáradt. A kolléganőim sejtették, hogy valami van a háttérben, és nap mint nap megosztották velem az észrevételeiket.

Ahogy teltek a hetek, végre oda állhattam a főnököm elé, aki szívből gratulált, és biztosított róla, hogy minden vizsgálatra el tudok majd menni, és örül a boldogságomnak.

Szépen telt az idő, a tünetek is jöttek, mentek, majd mikor megmozdult a kincsem, az émelygés és a fáradékonyság elmúlt, és újra tele voltam energiával.
Minden egyes rúgásnak, mocorgásnak örültem, amit éreztem. Hála Istennek, a férjem szinte minden ultrahangos vizsgálatra el tudott kísérni, és együtt csodálhattuk a fejlődő babánkat, és hallhattuk a szíve dobogását. Jó sokára mutatta csak meg, hogy ő bizony kisfiú.

Elérkezett a TGYÁS időszaka. Elbúcsúztam a főnökömtől és a kollégáimtól, majd kezdetét vette a várakozás időszaka. Sajnos pár nappal később felszökött a vérnyomásom, és kórházba kerültem, ahol körülbelül 4 napot töltöttem, beállították a vérnyomáscsökkentő gyógyszer adagot, és biztosítottak róla, hogy a picivel minden rendben van, majd haza engedtek.

Két héttel később visszakerültem a kórházba, sajnos újra felszökött a vérnyomásom, és vizesedtem is. Már nem engedtek haza a nőgyógyászati osztályról.
Biztosítottak az orvosok, hogy a babának nincs semmi baja, de muszáj megfigyelés alatt tartaniuk, mert ha ismét elszáll a vérnyomásom, azonnal meg kell műteni. Nehéz volt elszakadnom a családomtól, de tudtam, hogy most ez a legtöbb és legjobb, amit a babámért és önmagamért tehetek.

Lassan összebarátkoztunk a szobatársaimmal, és kihoztuk a legjobbat, amit ebből a szituációból lehet. Drukkoltunk egymásnak, mikor rájuk került a sor, és megcsodáltuk az újszülött babákat.

A kiírt nap előtt délben, elfolyt a magzatvizem. Épp hogy befejeztem az ebédemet, és álltam fel az asztaltól, mikor elöntött a víz. Kérdeztem a szobatársnőmet, hogy ugye ez az? Mire nevetve felelte, hogy igen, és hamarosan babázni fogok. Még az evőeszközeimet sem mosogathattam el, azonnal be kellett mennem a vizsgálóba, onnan pedig a vajúdóba. A cuccaimat pedig a főnővér és a szobatársnőim pakolták össze, és hozták utánam. A férjemet is értesítették, aki egy órán belül meg is érkezett. Sajnos haza kellett küldenem, mert az szülésznő közölte, leghamarabb másnap lesz baba. A férjem csalódodttan bandukolt haza, telefonja pedig készenléten volt.

Éjfélig nem történt semmi, csak szivárgott a víz. Azt hittem, sose fogy el. Szerencsére, addig termelődik, amíg bent van a baba, mert ez a túlélése záloga, mint megtudtam. Szóval, éjfélkor elkezdődtek a 10 perces fájások, de nem voltak vészesek, mert kettő között még szundítani is tudtam. Reggel 6-kor megvizsgáltak, és zselét raktak fel, majd 8-kor újra megnéztek, zárva voltam. Megkaptam a beöntést, és elküldtek, hogy tegyem rendbe magam, ami eltartott majdnem egy órát. Újabb vizsgálat következett, utána pedig helyet kaptam ez egyik szülőágyan, és bekötötték az oxitocyn infúziót, hogy segítsék a tágulást.
2 óránként néztek, de nem tágultam. Délután 4-ig összesen 4 cm-re tágultam, és már nagyon le voltam gyengülve, így úgy döntött a vezető orvos, hogy 17 óra után megcsászároz, előbb nem tud, mert takarítják a nagy műtőt. Megszabadítottak az infúziótól, és megbeszélték velem a részleteket.

Epidurális érzéstelenítést kaptam, 17 óra 17 perckor világra jött a fiam. :) Csodálatos pillanat volt találkozni Vele. Teljesen úgy nézett ki, mint az édesapja. Ez a mai napig nem változott. :)

Azóta is boldog, büszke anyukája vagyok!

Lassan, de biztosan haladunk előre.

A pici babám, vagy babáim, mert még nem tudjuk, hogy egyedül bérli e a méhem, vagy ketten osztoznak rajta. :D

Minden esetre, boldog lennék akkor is, ha kettő pocaklakóm lenne. 

Október 13-án ez is ki fog derülni, ugyanis akkor megyek az első nőgyógyászati vizsgálatra.

Hogy miért?

1.) tök fölösleges zaklatni a növekedésében különböző hasfaltáji nyomkodással, és egyéb műszerrel
2.) sok orvos jobban szereti úgy vizsgálni a kismamát, ha már 2 menstruációja is kimaradt
3.) sokkal jobban lehet már Őt/Őket látni :D ;)
4.) az UH után már el is lehet kezdeni a kötelező vizsgálatokat, mert pont időben leszünk hozzá Pl: vérvétel, méhnyakrák-szűrés, és a védőnő látogatás is indokolttá válik.
5.) nem utolsó sorban, hallani lehet a pici szívverését is  

Egyébként most körülbelül így nézhet ki:

Elkezdődőtt a 6. hét.

Van, aki szerint már látszik, egyébként a második babánál hamarabb szokott látszani minden. :)

Nem tudom, én csak azt érzem, hogy boldog vagyok, és nagyon várom, hogy jövő év májusa legyen, és a karomban tarthassam a pici babát, és bemutassam a drága kincsemnek, és elmondjam neki, hogy mostantól te leszel a nagy és okos báttyja, és szeressék egymást nagyon, mert a testvéri szeretetet semmi sem pótolhatja.

Nagyon szeretném, ha jó testvérek lennének.

Túlestem rajtuk, mint egy kisgyerek a kanyarón. :D

99%-ban örömteljes visszajelzést kaptunk, bár vannak, akik óvnak és féltenek. Szeretnek.
A szokásos tünetek felváltva jellenek meg, van, hogy reggel nincs émelygés, se szédülés, és csak délután kapok belőle, de akkor bepótolva a lemaradást.

Már nagyon várom, hogy okóber közepe legyen, és elmenjek az orvoshoz. 

Naná, hogy nem bírtam ki! :D

Amúgy is mennem kellett a patikába, mert a kisfiamnak ki kellett váltanom a tápszert, és ha már ott voltam, vettem egy terhességi tesztet is.

Én vagyok a világ legboldogabb anyukája! Hamarosan pedig kétszeres! 

Valamikor nyár közepén megpróbáltam meditálni, hát, mondanom sem kell, nem sikerült valami fényesen. :D 

Ugye nagyjából mindenki tisztában van azzal, hogy zajlik egy meditáció, mindenekelőtt kényelmesen el kell helyezkedni, lehetőleg csend és nyugalom vegye körül az ember lányát, és már csak a légzésre kell figyelni, miközben lehunyt szemmel egyre mélyebb jutunk, lehetőleg Alfába.

Valameddig eljutottam, de biztos nem Alfába. Ahogy ellazultam, képek villanatak be lelki szemeim előtt, majd egyszer csak, mint egy álomkép, megjelent egy aranyszín hajú, mosolygós kislány, és közölte velem, készüljek fel a fogadására, mert bizony Ő lesz az én kislányom, és már nagyon várja, hogy találkozhasson velem. 

Mondanom sem kell, boldogság járta át a testem tetőtől talpig. Igaz, van már egy csodálatos fiam, és mindennél jobban szeretem őt, mégis, jó lenne, ha nem lenne egyedül, nem lenne nagy korkülönbség közöttük, és a fiam sem unatkozna, lenne játszópajtása, akivel élete végéig szoros kapcsolatban lehet.

A testvéri szeretet nagyon fontos, ha nem a legfontosabb dolog a világon, hiszen szerelmek és barátok jönnek, mennek, de a testvér mindig ott lesz, akire számíthat.

Szóval, ahogy itt ülök, és várom, hogy teljen az idő, eszembe jutott az álmom. Nagyon szeretném, ha valóra válna.

Nem bírtam ki, és elkezdtem számolgatni. :D
Most már csak tesztelni kell...

Tűkön ülök.

Alig várom, hogy tesztelhessek, és szívem szerint forgatnék az idő kerekén, csakhogy meglássam a két csíkot.

Igaz, már ma elvégezhetném a tesztet, hiszen nagy valószínűséggel már pozitív lenne, de a férjem szerint jobb, ha várunk, nem szeretné, ha csalódás érne. Édes!

De akkor is, na :D