Félelem - ami nem volt alaptalan

Hol is kezdjem? Jól elmaradtam az írással, ugyanis egymást érték az események. Kezdve a karácsonyi készülődéssel, utazással a rokonokhoz, vendégvárás, majd az új év kezdetén orvoshoz járás.

Kezdjük ott, hogy vezetnem kellett a vérnyomásmérési naplót. Napokig le sem ment 140 alá, így a doktornő felemelte a Dopegyt adagom napi 3-szor félre. Ezzel úgy ahogy elvoltam március 3-ig, mikor terhesgondozásra mentem.

A szülész szakorvos, aki a terhesgondozást végezte, jobbnak látta, ha befekszem a kórházba. Nem kell aznap, ráérek holnap is besétálni, addig nyugodtan rendezzem el ügyes-bajos dolgaim, mert pár napot biztosan ott maradok.

Bekövetkezett a félelmem. Óriási lelkifurdalás gyötört, amiért Dávidot itthon kell hagynom. Szegénykém, fel sem tudja fogni, miért kell anyának elmennie. Eddig minden egyes nap vele voltam, és hirtelen elszakadunk egymástól.

Természetesen tudtam, hogy a pocakban növekvő kicsi lénynek most nagyobb szüksége van rám, és muszáj kórházba mennem. Ekkor voltam 30. hetes. Mindenképp az volt a cél, hogy a lehető legtovább bent maradjon, és egészséges legyen. Anyukámat megkértem, hogy hosszabb időre rendezkedjen be nálunk, és vigyázzon a fiamra.