Kicsit előre szaladok

Ovit kezdjük a naggyal, és azt sem tudom, merre van előre.

Tudom. Túl izgulom. Túl aggódom. Stb...túl dimenzionálom ezt a kérdéskört (is). De nyilván nem csak én vagyok ezzel egyedül a világon, akik be vannak sózva ilyenkor.

Dávidkám még annyira kicsi, na jó, három és fél éves. Közösségben a helye, de akkor is. Mi lesz, ha hisztirohamot kap? Mi lesz, ha nem eszi meg a reggelijét/tízóraiját/ebédjét? Vagy szimplán felborítja a tányért, mert nem tetszik neki? Mit fog szólni az óvónéni? A többi gyerek, hogy fog viszonyulni hozzá? És ő hozzájuk? Mi lesz, ha elcsattan egy-két pofon? Adja is kapja is? Mi lesz, ha nem leszek ott, és nem tudom megakadályozni ezeket?

Annyi minden kavarog a fejemben, úgy szeretném, ha minden simán menne. Ha jól érezné magát. Ha barátokra lelne. Ha kigyógyulna a testvérféltékenységből, és egyéb gondokból, fájdalmakból. Úgy szeretném, ha újra kiegyensúlyozott, boldog gyermekké válna, mint volt régen. Hiányzik.