Kórház I.

2015. március 4-én egy hat férőhelyes kórteremben kaptam helyet további öt kismama mellett.

Azt hiszem, életre szóló ismeretségek/barátságok szövődtek akkor. Egymásban tartottuk a lelket. Mindeközben a szívem kettétört. Dávidtól való elszakadásom iszonyatos fájdalmakkal járt. Nem tudtam pihenni, aludni, folyton rá gondoltam. A férjem, mikor ideje engedte, behozta hozzám, és mire ez bekövetkezett, addigra eltelt 3 nap.

Átnézett rajtam. Elhúzódott tőlem. Én pedig amennyire csak tudtam, türelmesen, mosolyogva, kedvesen szóltam hozzá, és igyekeztem biztosítani róla, hogy nagyon szeretem, és sietek haza hozzá.

Második alkalommal enyhült a dühe irányomba. Kicsit megkönnyebbültem, mikor engedte, hogy megsimogassam. Mikor elköszöntünk egymástól, hagyta, hogy puszit adjak neki. 

Harmadjára pedig már szaladt felém, mikor meglátott. 

Természetesen ott bőgtem, ahol senki sem láthatott. Közben jöttek a vizsgálatok sorra. Hála Istennek, minden a legnagyobb rendben volt a Pocaklakómmal. Felemelték a Dopegyt adagom 3-szor 1-re, és mellé kaptam még egy másikat, mivel hétfő hajnalban ébredés után 170-es vérnyomást mért a nővér.

Tudtam legbelül, ha nem nyugszom meg, annál tovább kell a kórház vendégszeretetét élveznem, és annál több időt vagyok kénytelen Dávid nélkül töltenem. Remélem, egy nap, mikor olvassa majd ezeket a sorokat, rájön arra, mennyire szerettem, és milyen rossz volt nélküle.

Miután sikerült stabilizálni a vérnyomásom a gyógyszeradagokkal, hazaengedtek.