Kórház II.

37. hetes voltam, mikor április 25-én, szombaton visszakerültem a kórházba. Eléggé szörnyen nézett ki a lábam, trombózis gyanúval mentem el az ügyeletre.

Az ügyeletes doktornő nagyon kedves volt, látszott rajta, hogy érti a szakmáját, és eléggé rutinos, gyors a helyzet felismerő képessége.

Azonnali császármetszés javaslattal utalt a kórházba, ahol a sürgősségiről a szülészetre továbbítottak regisztráció után.

Itt aztán végképp lelassultak az események. A kétféle vérnyomáscsökkentő mellett ismét elszállt a vérnyomásom, 160 körül stagnált. Megvizsgáltak. Vártunk. Újabb vizsgálat, vérvétel. A vérnyomás emelkedett, mire gyógyszeradag emelés mellett döntött az ügyeletes osztályos orvos.

Wtf fejjel néztem, hogy akkor most mi van?! Néhány órával ezelőtt még veszélyben voltam, mostanra pedig bőven elég dupla adag gyógyszert bevenni? Nem elég, hogy újra el kellett hagynom a fiam, aki valószínűleg örökké emlékezni fog a megrázkódtatásra, újabb napok választanak el bennünket.

Ezúttal közölték, szülésig nem mehetek haza. Úgy éreztem, kihúzták a talajt a lábam alól. Még jó, hogy úgy készültem, itt ma már baba lesz, és hoztam mind kettőnknek felszerelést. 

Egy négy ágyas szobába helyeztek el. Minden nap született kisbaba, akik szebbnél-szebbek voltak. 

Nem volt olyan nap, hogy ne kérdezzek rá az aktuális orvosnál, nem lehetne beindítani a szülést? Közölték velem, hogy a kisfiam teljesen jól érzi magát odabent, neki az a jó, ha minél tovább marad bent. Végül az osztályvezető főorvos úr 1 hét után a viziten megkérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha május 8-án megcsászároznának? /már csak 4 nap volt hátra a kiírt napig/ Indok a túl sok gyógyszer szedése volt. Én beleegyeztem, mert így éreztem biztonságosnak.